Nagyon szép érzelemről lesz most szó, ez nem más, mint az önzetlenség, a segítőkészség. Olyan csudamód szép érzelem ez, hogy mindennap gyakorolnunk kellene nekünk is a fortélyát, hogy mindenkihez tudjunk önzetlenül viszonyulni. Az önzetlenség az odaadás nagymestere, ez a szívünk mélyén van elrejtve és bármikor felbukkanhat, mert szükség van főleg manapság az önzetlen cselekedetekre.

Mit is jelent neheztelni valakire? Valamikor történt valami, amit nem jó néven vettünk, és ezért neheztelünk valakire. Megsértődtünk, rosszul vettünk át valamit egy élethelyzetből, és gyakorlatilag játsszuk a sértődöttet, talán még hibáztatjuk is az illetőt, amiért úgy viselkedett, ahogy. Nem tudunk hirtelen megbocsájtani ezért, így könnyen alakulhat ki összeveszés emiatt, a haragunk nem csillapodik, és ha nem vigyázunk, még rosszabb is lehet ennek a neheztelésnek a vége.

Ha irigyek vagyunk, akaratlanul is összehasonlítjuk magunkat másokkal. Másoknak milyen autója van, milyen háza van, milyen cipőt visel vagy éppen milyen stílusban éli az életét?! Összehasonlítjuk magunkat másokkal, és ha ebből az jön le, hogy másnak több jutott a jóból vagy ügyesebbek, mint mi, akkor irigység fog el bennünket, és nem értjük, hogy nekünk miért nem adatott meg mindaz, amiért annyira irigykedünk?

A bűntudatról több tíz jegyzetfüzetet tele tudnék írni, mert szinte mindig a nyomomban jár, mindig megkörnyékez, pedig már sok fegyvert bevetettem ellene. Épp ezért nekem nagyon fájdalmas érzés a bűntudat, mert ez az érzés bizony mindig fájdalommal jár, bármit is próbálsz tenni ellene. Csak azok képesek uralni ezt a gyarló érzést, akik harcedzettek az élet útvesztőjében. Mindegyik bűntudat más és más, de egyben ugyanazok. Abban, hogy a fájdalom, amit ilyenkor érzel, az ugyanaz, lehet néha kisebb fájdalommal jár, máskor meg mindent tönkretesz körülötted. Persze csak ha hagyod!

Azt hiszem, ezzel az érzelemmel kellett volna kezdenem az egész blogot, mert az én szívemnek is olyan kedves, mint ahogy az a nevében benne van. Mindenki rendelkezik kedvességgel, mindenki szívében ott bujkál a kedvesség, mert ez egy olyan érzelem, ami mindig megörvendeztet minket. Ha kedves tudsz lenni másokhoz, az visszatükröződik rád is, visszakapod másoktól te is azt a sok-sok kedves gesztust, mondatot, szót, amit te nyújtottál a társaid felé.

Csalódás! ... Szörnyű érzelem lehet, ha nagyon komolyan beleéljük magunkat. Ahogy írtam is, a csalódás megfoszt minket attól, ami egyszer a miénk volt, és aminek egyszer (vagy sokszor) nagyon-nagyon örültünk, s boldogan néztünk a világ felé. Mindenki igyekszik úgy élni, hogy ne érje csalódás, de ezt nem lehet mindig teljesen jól megvalósítani. Hiába igyekszünk mi is, követhetünk el hibákat, és minket is érhet olyan trauma, amikor is csalódunk valakiben. Nagyon mélyen érint ez minket az adott pillanatban, és csak az élet dönti el, hogy meddig is tart a gyötrelmünk. Például szeretsz valakit, de akaratodon kívül megbántod, véletlenül. Nem szándékosan, de valahogy úgy jön ki, hogy a társad nagyon is a szívére vette azt, ami történt. Ilyenkor már hiába is csinálsz valamit, nem lehet visszacsinálni semmit, megtörtént, azt kell elfogadni, ahogy a tárad reagál a csalódására.

Sokszor kerülünk pácba életünk során, szinte azt lehet mondani, hogy ez naponta előfordul, ha nem vigyázunk magunkra. A lehangoltsághoz egy út vezet, ami talán egy elvétett hibával kezdődik, amit nem tudunk kellőképpen feldolgozni. Ez egy folyamat, amit szinte megállítani sem tudunk, sajnos. Küzdünk ellene, de valahogyan nem sikerül és bekerülünk a kelepcébe, s ha nem vigyázunk, nagyon sokáig benne is maradhatunk.

Talán a jóság és a jóindulat hasonlít leginkább ehhez a szép érzéshez, mert jóindulat és jóság nélkül bizony a jóakarat sem található meg a lelkünkben. Én azért tartom a jóakaratot a Jóisten adományának, mert ő is olyan jóságos, mint az az ember, aki az utolsó fillérét is odaadja a társának, hogy segítsen rajta. Minden baráti gesztus olyan tüneményes tud lenni, hogy öröm rágondolni is, hát még megtapasztalni! :) Még a Biblia is azt mondja: - "Aki jóra igyekszik, jóakaratot szerez: aki pedig gonoszt keres, ő magára jő az." -, ez jó ha mindennap az eszünkbe jut.

Arról az érzésről írok most, ami teljesen kikészít minket, totál elveszítjük az életünk fonalát, és azt sem tudjuk mit is csináljunk a következő pillanatban. Ez annyira bénító érzés, az elkeseredettség, hogy ha nem vigyázunk kellőképpen magunkra, tényleg egy olyan pontra vihet el minket, ahol már csak a végső rossz érzés kerít majd hatalmunkba, és ez az elveszettség, a reménytelenség, a kiábrándultság, aminek még alig-alig volt jó vége, ha nem kapcsolunk időben. 

Mindig bizakodunk valamiben. Nincs olyan, hogy teljesen kiábrándultak vagyunk a világból, érezzük, hogy van bennünk egy érzés, ami reményt ad a holnapokhoz, és ez az érzés a bizakodás. Olyan egyszerűnek tűnik, mégsem mindig teljesen egyértelmű. Ha bizakodni tudunk, az esélyt ad a holnapokhoz, esélyt ad a további életünkhöz. Mondok egy példát: elhagyatottnak érzed magad valamiért, valami kizökkentett a biztos pontról és most a mélyponton vagy, s nem is tudod mi lehetne a következő lépés. Ekkor megszólal benned egy kis hang, megérzel valamit a levegőben, ami reményekkel telít meg téged és egyszeriben kezded rózsásabban látni a jövődet. Ez, amit ilyenkor érzel, ez a bizakodás a jövőben, a holnapi napban, a következő pillanatban. Csodás dolgokat tud művelni a szívünkkel és a lelkünkkel, ha eléggé fogékonyak vagyunk iránta.