Vajon érdemes-e boldogtalannak lennünk, és ha nem, akkor mit tudunk tenni, hogy ez ne forduljon elő? Mitől is érezhetjük magunkat boldogtalannak? Nincsen megbízható társunk esetleg, akire bármikor támaszkodhatunk? Nem értek bennünket kellemes érzések, amiktől a mennyekben érezhetnénk magunkat? Vagy túlfeszített életritmust diktálunk magunknak, amitől a kedvünk már nem is tud a jó irányba fordulni? Bizony, sok oka lehet annak, ha éppen nem rózsás a hangulatunk, el vagyunk netán keseredve valamitől, nem tudunk elég nyíltak lenni, hogy segítséget kérjünk ilyen esetekben. 

Ismerek valakit, aki nemrégen lopta  be magát a szívembe, mert annyira együttérző tud lenni, mint senki más. Aki együttérző, ő egyúttal már biztosít a jóindulatáról, annyira megértő tud lenni, hogy az másoknak annyira, de annyira jólesik, mintha csak egy szép ajándékot kapott volna a jó sorsától. Nagyon hiányzik nekünk, hogy legyen mellettünk valaki, aki valamilyen szinten megért minket, megérti, hogy mikor mire van szükségünk, és mikor mire is vágyunk.

Figyelmesség! :) Milyen kedves és szerethető tulajdonságunk! Amikor figyelmesek vagyunk egymás iránt, az olyan érzéseket szabadít fel bennünk, amiknek örülni tudunk, amik egyszeriben megváltoztatják a hangulatunkat is és az emberekhez való hozzáállásunkat is. Nem mindenki figyelmes. Ezt sosem értettem igazán, hogy miért is van így, hiszen ha figyelünk egymásra, sokkal könnyebben boldogulunk az életünk során.

A bánat vagy szomorúság egy bizonyos lelki állapot, érzelem, pszichikai fájdalomérzet, amelyet valamely veszteség, kilátástalan állapot vagy az egyén tehetetlenségérzete idézhet elő.(írja erről az érzelemről a wikipédia). A bánat nagyon csalóka tud lenni. Olyan érzelmekhez vezethet el minket, amik megkeseríthetik később az életünket. Ha egyszerűen csupáncsak bánatosak vagyunk valami miatt, ez még talán nem is annyira vészes, mintha igazából belelovallnánk magunkat abba, hogy mi milyen szerencsétlenek is vagyunk, mert mindig rajtunk csattan az ostor. Ilyenkor már vigyáznunk kell, hogy a bánat ne csapjon át más fojtogató érzéssé.

Mindent szétválaszt a féltékenység. Nem lehet róla csak rosszat írni, mivel olyan érzelmi zűrzavart okoz, amit nagyon nehéz elviselni. Volt benne részem bőven, így tapasztalatból tudom. Ha belecsöppenünk, állandó gyanakvást érzünk a szívünk tájékán, és nincs az a szívderítő pillanat, ami boldoggá tudna tenni minket ilyenkor. Mindig mást okolunk bizonyos dolgokért, és még csak nem is vesszük a fáradtságot, hogy kiderítsük, vajon jogos-e az indulat bennünk vagy sem.

Én olyankor vagyok nagyon szomorú, mikor kilátástalannak látom a jövőmet, vagy akár a jelenemet is. A szomorúság hirtelen jön, valami elkedvetlenít minket, vagy nagyon-nagyon sajnálunk valamit vagy valakit. Amilyen hirtelen jön ez az érzelem, ugyanolyan hamar látszik is meg az arcunkon a szomorúság érzése. Teszed a dolgod, dolgozol, pihensz, sportolsz, és a következő pillanatban már történhet valami, ami szinte a tragédiával egyenértékű. Amikor szomorú leszel, bizony eltart egy jó ideig, mire újból meg tudod találni a régi önmagadat.

Gyávaság. Jaj, de nem jó, ha ilyen érzés kerít minket a hatalmába! Egyszerűen megbénít minket az érzelmi világunknak ez a csúnya része. Ha gyávák vagyunk, az érzelmeink a romokban hevernek és önbizalomból sem tudunk jelesre vizsgázni. Már csak ezért is kell vele foglalkozni, mert meggátol mindenben, nem tudjuk elérni a kitűzött céljainkat.

Amíg nagyon beteg voltam, roppantmód el voltam szontyolodva, és csak lépésenként tudtam haladni a derűsebb napok felé. De az ember azért ember, hogy mindig is legyen benne késztetés egy jobb életre. Így én is fel tudtam fedezni időnként magamban még lehetetlen helyzetekben is derült pillanatokat, amik csodás élményekkel gazdagítottak meg. Néha tudtam már örülni valaminek, és ez épp elég volt arra, hogy ne adjam fel az életemet, hanem küzdjek amíg jobban nem érzem magam.

"Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom.

Amikor szorongunk, a szívünk sajdul belé. Olyan bénító érzés tud lenni, azt érezzük, hogy összeszorul a szívünk, és szinte belenyilall a szívünk közepébe valamilyen furcsa, meg nem mondható fájdalom, ami annyira megkínoz, hogy moccanni sem tudunk. Összerezzenünk, szinte megkövült szoborrá válunk, mert az eszünkkel nem értjük, mi is zajlik le bennünk most.