Én olyankor vagyok nagyon szomorú, mikor kilátástalannak látom a jövőmet, vagy akár a jelenemet is. A szomorúság hirtelen jön, valami elkedvetlenít minket, vagy nagyon-nagyon sajnálunk valamit vagy valakit. Amilyen hirtelen jön ez az érzelem, ugyanolyan hamar látszik is meg az arcunkon a szomorúság érzése. Teszed a dolgod, dolgozol, pihensz, sportolsz, és a következő pillanatban már történhet valami, ami szinte a tragédiával egyenértékű. Amikor szomorú leszel, bizony eltart egy jó ideig, mire újból meg tudod találni a régi önmagadat.

Én magamról tudom, hogy szinte megbénít az a csüggedtség, az a kedvetlenség, az a tehetetlenség, hogy most éppen semmit sem tudsz tenni az érzéseid ellen, kénytelen vagy bánkódni, mert a szíved egy darabja összetört, mindent fájdalmasnak találsz, semmi sem jó egészen addig, amíg újra visszatér majd a régi vidám hangulatod. Sokszor vagyunk szomorúak, mert mindig történik valami, ami elveszi a jókedvünket, mindig akad valami, amit nem láthatunk előre, olyan veszély, amit sehogyan sem tudunk kicselezni, bármennyire is szeretnénk. Meggyötörve érezzük magunkat, az összes erőnk, az összes energiánk elvész, csak ülünk csendben és nem tudjuk, hogy most mi is történik velünk. Valami bánt minket a szívünk mélyén, de még nem tudjuk mi az, csak a jókedvünk búcsúzott el egy időre tőlünk. A szomorúság ellentétpárja ugye a vidámság, és szinte mindenünket odaadnánk, hogy újra vidámak tudjunk lenni, de még nincs itt az időnk, még nem jött el a mi időnk, még nem telt el annyi idő, hogy egy ilyen fájdalmas érzést, mint a szomorúság, csakúgy el lehetne ereszteni magunktól. Kénytelenek vagyunk tehetetlenül várni, és a szívünk belesajdul ebbe a nagy várakozásba.

Csak akkor tudjuk meg, mennyire fájdalmas ez az érzés, amikor már elmúlt, amikor már túl vagyunk a nehezén. Akkor, amikor már meg tudjuk látni a réten szaladgáló gyermekek vidám mosolyát, a virágokra szálló lepkék, pillangók csodás színét, és amikor megtaláljuk végre önmagunkat, amint mi is együtt futunk a gyerkőceinkkel és megpróbálunk elkapni egy szép kis lepkét, hogy megcsodáljuk tüneményes csillogását. Csak ekkor nyugszunk meg végleg, és csak ilyenkor érezzük azt, hogy holnap is derűsen fog eltelni a napunk, mert már nincs okunk szomorkodni semmin. De amíg eddig eljutunk, addig nagyon sok víz fog lefolyni a Dunán, mert a szomorúság van, mikor nagyon-nagyon hosszú ideig is elhúzódhat. Sok türelem kell és megbékélés a helyzetünkkel, amíg újra jókedvvel nézünk majd a holnapunk felé.